A domonkos rend magyarországi provinciájának (Provincia Hungariae) alapjait a hagyomány szerint Magyarországi Pál (Paulus Hungarus), a bolognai egyetem tanára, Szent Domonkos munkatársa vetette meg 1221-ben. Első kolostoruk feltehetően Székesfehérváron vagy Esztergomban létesült, de a tatárjárás előtt már szinte valamennyi jelentősebb városban megtelepedtek (Esztergom, Pest, Győr, Pécs, Nagyszombat, Gyulafehérvár, Zágráb, Spalato stb.). Jelentős részt vállaltak a missziós munkából, nemcsak a kunok, hanem a boszniai eretnekek között is, sőt ebbe a körbe tartozik Julianus barátnak a keleten maradt magyarok felkutatására vezetett expedíciója is.
A tatárjárás után újabb kolostorok alakultak, közülük legjelentősebb a IV. Béla támogatásával felépített budai, amely aztán a rendtartomány központja lett. A 13-14. század fordulójára lényegében kiépült a rendtartomány kolostorhálózata kb. 30 nagyobb rendházzal, melyhez még néhány újonnan felemelkedő városban létesült kolostor csatlakozott az Anjou-korban (Szeged, Temesvár, Brassó), majd már csak egy-egy főúri családok által alapított házzal gyarapodott a provincia (Simontornya, Körösszeg, Mesztegnyő). A 15. század második felében meghonosodó obszervancia a rend megerősödését hozta, amely még más rendek kolostorainak átvételét is lehetové tette (pl. Vértesszentkereszt). A mozgalom hátterét a budai rendi főiskola biztosította, amely Mátyás király egyetemalapítási terveiben is szerepet kapott. A 16. század közepére azonban a reformáció terjedése és az oszmán pusztítás következtében a rendtartomány teljes egészében szétzilálódott; az első rendházat, a szegedit 1529-ben rombolta le a török, az utolsót, a nagyszombatit az 1580-as években hagyták el a szerzetesek.
A rend magyarországi újjáélesztésére a 17. század elején indultak kezdeményezések, melyek közül Sigismondo Ferrari munkássága hozott látványos eredményt: 1637-ben megjelentette a rendtartomány általa írt történetét, majd 1638-ban létrehozta az első rendházat Szombathelyen, amelyet aztán a század végén és a 18. század elején további alapítások követtek. Az új rendházak léte fölélesztette a Magyar Provincia iránti igényt, amely egybeesett a Német Provincia (Provincia Theutoniae) kereteiben működő stájerországi, karintiai és ausztriai kolostorok törekvéseivel. Ideiglenes eredmények után 1702-ben létrejött az Osztrák-Magyar Rendtartomány (Provincia Austriaco-Hungarica), amelynek 20 rendháza közül hét Magyarországon volt (Szombathely, Sopron, Vasvár, Kassa, Pest, Vác és Pécs).
A magyarországi kolostorok életében erős törést hoztak a jozefinista idők. 1782-1785 között a feloszlatást gyakorlatilag csak a plébániai funkciót is ellátó vasvári rendház kerülhette el. A szerzetesi élet újraindulása csak három rendházat sikerült újjászervezni, így a 19. század folyamán csupán négy domonkos kolostor működött Magyarországon (Szombathely, Sopron, Vasvár, Kassa), továbbra is az ausztriai rendházakkal közös tartományban, amelyhez 1857-ben a csehországiak is csatlakoztak és ettől kezdve a Birodalmi Rendtartomány (Provincia Imperii) nevet viselte. A provincia területén a 1860-as évek folyamán indult meg a rendi reform, amely első lépésben a cseh domonkosok jelentős megerősödését hozta. A csehek 1905-ben önálló rendtartományt alapítottak, az osztrák, magyar és morva házak ismét Osztrák Magyar Rendtartomány (Provincia Austriaco-Hungarica) néven egyesültek.
A megújulási folyamat a magyar részeken csak hosszabb távon hozott javulást. Az obszervancia bevezetésekor ugyanis a szerzetesek jórésze elhagyta a rendet, de az utánpótlás gondos nevelésének köszönhetően a 19-20. század fordulóján gyors növekedésnek indult a magyarországi rendtagok száma. A közös rendtartományban fokozatosan többségbe kerültek a magyarok, akik közül többen tartományfőnöki feladatot is elláttak (Szabó Szádok, Horváth Sándor, Badalik Bertalan). 1903-ban Budapesten, a Thököly úton új ház alakult, 1931-ben pedig rendi vezetés alatt álló középiskolai konviktus létesült Sopronban. A hagyományosan a rendhez kapcsolódó és elsősorban a nőket megszólító rózsafüzér-társulati mozgalom mellett az 1920-as évektől megszervezték az ún. Credo-mozgalmat, amely a vallásos férfiakat igyekezett bevonni a hitéletbe. A két mozgalomhoz a Rózsafüzér Királynéja és a Credo folyóiratok kapcsolódtak.
Ezen folyamatok és a Monarchia fölbomlásának következményeként 1938-ban ismét létrejött az önálló Magyar Rendtartomány (Provincia Hungariae), amelynek központja a budapesti ház lett. A szombathelyi, soproni és vasvári rendház mellett ekkor a tartományhoz csatolták a kassai házat is, amely 1920-1938 között a politikai viszonyok miatt közvetlenül a generális irányítása alatt állt. A rendtartomány, bár jelentős számszerű növekedést nem tudott felmutatni, 1942-ben Debrecenben, 1948-ban pedig Gyulán alapított új házakat. A rend több tagja elismert szereplője volt a kor katolikus közéletének (Horváth Sándor, Badalik Bertalan, Bőle Kornél), többek között ennek tudható be 1949-ben Badalik Bertalan veszprémi püspöki kinevezése 1949-ben.
A szerzetesrendek 1950. évi feloszlatásakor mintegy 90 domonkos tevékenykedett Magyarországon. Közülük többen külföldre menekültek, az itthon maradottak közül csak kevesen tudtak papként tovább tevékenykedni, sokuknak hosszú évekre üldöztetés jutott osztályrészül. Szigeti József, a Keresztény Front alapítója 16 évet töltött börtönben, Badalik Bertalan pedig püspöki székhelyétől távol, háziőrizetben halt meg.
Az 1989 után újjászerveződő rendtartomány tagjai Budapestre, Sopronba és Debrecenbe tértek vissza, Vasváron pedig jelképesen a Rendtörténeti Gyűjteménnyel van jelen a rend. A budapesti templomot és rendházat 2008-ban az egyházmegyének adta át a rend, helyette Szentendrén létesített egy kisebb házat és kápolnát. A rendtagok száma ma 20 fő körül mozog, közülük többen a lengyel rendtartományból érkeztek Magyarországra, és a növendékek is ott készülnek a szerzetesi életre.